A belső tapasztalat

10563162_807238839313736_5945295953771054126_n

Ki ez az „én”, akinek képzeled magad? A pszichológiai gondolkodás egyik egyszerű és pragmatikus ága azt állítja, hogy aki össze tudja forrasztani az egyes szám első személyű személyes névmást a saját nevével, és ki tudja jelenteni, hogy ő ezt a nevet viseli, az tudja magáról, hogy kicsoda. Tudatában van önmagának mint személynek. Lehet, hogy az igazság csírája benne rejlik ebben a véleményben: jobb, ha azzal a névvel határozod meg magad, amely csak a tiéd, mint ha olyan főnévvel utalnál magadra, amely egy egész fajról állítható. Ebben az esetben ugyanis nyilvánvalóan tisztában vagy azzal, hogy egyedi szubjektum vagy, nem pedig pusztán tárgy vagy névtelen egység egy hatalmas tömegben. Való igaz, hogy a modern emberből már az is csodálkozást vált ki (akárcsak a környezetéből), ha képes arra a teljesítményre, hogy megnevezze magát a saját nevével. Ez azonban csak az első lépés, és könnyen lehet, hogy a primitív emberből csak mosolyt váltott volna ki. Ha ugyanis úgy tűnik, hogy egy személy tudja a saját nevét, az még mindig nem szavatolja, hogy annak is tudatában van: neve valódi személyt jelöl. Éppen ellenkezőleg, talán egy kitalált személy nevéről van szó, olyasvalakiéről, aki minden erejével személyként próbálja megjeleníteni magát az üzlet, a politika, a tudomány vagy a vallás világában.
Csakhogy ez nem az az „én”, aki képes Isten jelenlétében lenni, és tudja, hogy Isten: „Te”. Az ilyen „én” világában esetleg egyáltalán nem is létezik konkrét „Te”. Talán még a többi ember sem több „én”-jének puszta kiterjesztésénél, tükröződésénél, valamilyen variációjánál vagy dimenziójánál. Lehet, hogy az ilyen „én” nem is tud pontos különbséget tenni önmaga és a többi tárgy között: talán beleolvad a tárgyak világába, és már nincs is önálló szubjektivitása, bár nem kizárt, hogy rendkívül tudatosan, sőt agresszív határozottsággal használja az egyes szám első személyt.
Ha egy nap egy ilyen én szemlélődésről hall, talán eltökéli magában, hogy „szemlélődő lesz”. Vagyis vágyni kezd arra, hogy csodálhassa magában azt, amit szemlélődésnek hívnak. És ahhoz, hogy megláthassa magában, elidegenedett énjére fordítja a figyelmét. Saját kontemplatív arckifejezéseit kezdi nézegetni, ahogyan a gyerekek vágnak grimaszt magukra a tükör előtt. Igyekszik fenntartani azt a kontemplatív látszatot, amelyet megfelelőnek talál és csodál magában. Attól pedig, hogy szorgos narcizmusa befelé fordul, s csendben és titkos szeretetet táplálva saját magából meríti az erejét, máris azt hiszi, hogy önmagáról szerzett tapasztalata valójában nem más, mint Isten megtapasztalása.
Csakhogy a külső én, a nagy terveket szövő és időbeli célokra törekvő én, az az én, amely manipulálja a tárgyakat, hogy a birtokába keríthesse őket – ez az én idegen a rejtett, belső éntől, akinek nincsenek nagy tervei, és nem is próbál elérni semmit, még a szemlélődést sem. Csak arra törekszik, hogy a léte és a mozgása (mert hiszen dinamikus) összhangban legyen magának a létnek a titokzatos törvényeivel és egy felsőbbrendű szabadság (vagyis Isten) sugallataival, nem pedig a saját vágyai szerint sző terveket és ér el eredményeket.
Kétségkívül van valami irónia abban, ha a külső én megragad magában valamit, és ravaszul manipulálni kezdi, mintha a birtokába kerítene valamilyen belső kontemplatív titkot, s közben azt képzeli, hogy mesterkedésének eredményeképpen felszínre bukkan belső énje. A belső én pontosan az az én, amelyet nem cselezhet ki és nem manipulálhat senki, még az ördög sem. Olyan, mint egy rendkívül félénk vad, amely soha nem mutatkozik, ha idegen jelenlétét érzékeli, s csak akkor merészkedik elő, ha minden tökéletesen békés, csöndes, amikor egyedül van, és nem zavarja semmi. Senki és semmi nem tudja elcsábítani, mert nem reagál a külső ingerekre, kivéve azt, amelynek az isteni szabadság a forrása.
Szomorú helyzetben van az a külső én, amely azt hiszi, hogy szemlélődik, és úgy próbál szert tenni a szemlélődésre, mintha jól megtervezett erőfeszítéseinek és spirituális törekvéseinek gyümölcsét takarítaná be. Különféle magatartásformákat alakít ki, el-eltöpreng saját pózainak belső értelmén, és kontemplatív önazonosságot próbál barkácsolni magának – pedig mindeközben nincs is ott senki. Nincs jelen más, mint egy illuzórikus, kitalált én, amely önmagát keresi, megpróbálja létrehozni magát a semmiből, a saját kényszerével tartja életben magát, és az önmagára idézett illúziójának foglya.
A szemlélődésre szóló hivatás nem szól és nem is szólhat az efféle énhez.

Az igazi szemlélődők nem tanúsítanak másoknál csekélyebb érdeklődést a hétköznapi élet iránt, nem foglalkoztatja őket kevésbé, hogy mi történik a világban; ellenkezőleg: jobban érdekli és jobban foglalkoztatja őket. Attól, hogy szemlélődők, nagyobb fokú érdeklődésre és mélyebb tájékozódásra képesek. Mivel valóban függetlenek, és mivel elnyerték a tiszta szív ajándékát, felfogásuk nem korlátozódik szűk látókörű és provinciális nézetekre. Nem bonyolódnak bele egykönnyen abba a felszínes zűrzavarba, amelyet az emberek nagy része a valóságnak tart. […] Az különbözteti meg őket másoktól, és az hozza őket másokhoz képest előnyösebb helyzetbe, hogy sokkal spirituálisabb természetű felfogásuk van arról, hogy mi a »valóságos« és a »tényleges«.

A belső én nem egyszerűen az, ami megmarad, ha elfordulunk a külső valóságtól. Nem merő üresség vagy az öntudat puszta hiánya. Éppen ellenkezőleg, ha azt képzeljük, hogy legbelső énünk kizárólag és egyszerűen az bennünk, ami teljességgel nélkülözi a kapcsolatot a külső tárgyak világával, akkor eleve kudarcra ítéljük magunkat a spirituális tudatosság felfedezésének útján. Bár bizonyos mértékű introverzióra és elszakadásra szükség van ahhoz, hogy helyreállítsuk a lényünk legbelső részének „felébredését” biztosító feltételeket, a spirituális én vitathatatlanul határozott kapcsolatban áll a tárgyak világával. És még inkább kapcsolódik más személyes „szubjektumok” világához. Ha fel szeretnénk ébreszteni belső énünket, azon kell lennünk, hogy felismerjük, mennyire új ez a kapcsolat, és a dolgok mennyire újszerű látásmódját hozza magával.
Belső énünk nem zavart támasztó összetettségében, elkülönültségében és sokféleségében látja a világot, nem olyan dolgoknak látja a tárgyakat, amelyek gyönyör- és haszonszerzés érdekében manipulálhatók, nem olyan viszonyba hoz bennünket velük, amelyet a vágy, a makacs szembehelyezkedés, a gyanú, a sóvárgás vagy a félelem határoz meg, hanem mélyebb és spirituálisabb nézőpontból tekint a világra. A zen nyelvén kifejezve: „állítás és tagadás nélkül” látja a dolgokat, vagyis magasabban elhelyezkedő, intuitív és konkrét nézőpontból, ahol semmi szükség arra, hogy torz fogalmakkal és ítéletekkel manipuláljuk vagy elferdítsük a valóságot. Egyszerűen csak „látja”, amit lát, és nem menekül a fogalmi előítéletek és nyelvi torzítások paravánja mögé.

 

Forrás: ursuslibris.hu/Thomas Merton A belső tapasztalat Jegyzetek a szemlélődésről

Hozzászólások lezárva