A pszichológia csodái: öngyógyítás vagy terápia?

Egy járni is alig tudó betegből maratonfutó lett, a fóbiákkal küszködő titkárnő ügyesen alakította át életét: ma cégvezető és Franciaország elismert, bioélelmiszerekkel foglalkozó szakértője lett. De a csodákban ne bízzunk: sokszor a félsikernek is örülni kell, a súlyosabb pszichotikus tünetek csökkenése, a szorongás enyhülése vagy a legagresszívabb cselekedetek elmaradása is nagy eredmény lehet.

11174770_444553755719076_2424020331485092018_n

„Egy görnyedt, járni is alig bíró harmincéves nő jött be hozzám, a problémáiról kezdett beszélni. Szinte közbe se tudtam kérdezni, de nem is akartam megzavarni.” Az analízis jól sikerült: a majdhogynem mozgásképtelen nő, akinek súlyos emésztési problémái is voltak, néhány hónap múlva kezdett javulást mutatni, és ma már a New York-i maratont is lefutja.

Aki mindezt elmesélte, Paul Lacaze egy montpellier-i magánpszichiáter, az alternatív frankofón szakmai szervezet, az Alfapsy elnöke nem valamiféle csodatévőnek hirdette magát, hanem orvosként évtizedek óta elemzi a saját tevékenységét, saját hibáit is. Mint azt a Budapesten, a Francia Intézetben megrendezett Európai Pszichiátriai és Pszichoanalitikai Találkozón elmondta, a magánpszichiáterek felelőssége óriási, hiszen az igazi emberi értékek őrzői a modern világban.

Nemcsak sikerek…

Lacaze nemcsak a sikereiről beszélt, hanem a kudarcokról is. Egy lelki problémákkal küszködő asszony kereste fel pályája elején; ekkor ő még fontosabbnak tartotta az egyetemen tanultakat, és pontosan besorolta a nő szimptómáit a megadott kategóriarendszerbe, a kiállított „bizonyítvány” azonban a nőt mély depresszióba taszította. Ennek oka az volt, hogy a páciens „papírt” kapott arról, hogy „beteg”. Mindezek után Lacaze immár nem a saját véleményét akarta ráerőltetni a páciensekre, hanem inkább őket hagyta érvényesülni a kezelés során. Így gyógyította meg szinte önmagát a saját kérdéseire válaszoló maratonfutó, de egy nehezen induló „családi történet” is ezért vett meglepő fordulatot.

Egy alkalommal egy fiatal lány jött hozzá, aki különböző fóbiákkal küzdött. Irtózott bizonyos állatoktól és más dolgoktól is. Kezelése évekig tartott, majd amikor már úgy érezte, sikerrel túljutott a nehézségeken, megjelent Lacaze-nál egy másik lány, az előző testvére. Neki is fóbiái voltak, mint a nővérének. Ez már felkeltette a család iránt az orvos érdeklődését, és hamarosan feltűnt egy harmadik személy is: az anya. Szürke titkárnő volt, húsz éve dolgozott egy cégnél, ahol szinte mindentől irtózott: kutyáktól, piszoktól, bacillusoktól. A pszichiáter szerint szinte begubózott – védekezésképpen – a fóbiáiba, és az egész életét gyakorlatilag e fóbiák határozták meg. A három személy kezelése évtizedekre nyúlt, ma viszont már az anya titkárnőből vállalatigazgató lett, szupermarketeket irányít, a bioélelmiszerek egyik elismert szakértője lett. Mindez annak köszönhető, hogy sikerült a fóbiák lelki gyökeréig eljutnia, és mindeközben az „irtózás” hasznos irányba terelődött. A különböző dolgoktól való félelme közben ugyanis az anya sok, rendkívül fontos ismeretre is szert tett, amit ma a bioélelmiszerek forgalmazásakor hasznosít.

Egy magyar példa


A nagymamát nyugodtan fenyegethette, de nem mosogatott el
Persze az ilyen sikertörténetek ritkák és inkább figyelemfelhívásra alkalmasak. A súlyosabb pszichotikus tünetek teljes gyógyulása kevésbé valószínű, de ezeknek az esetekben is komoly javulás érhető el. Akárcsak a montpellier-i orvos, a pár éve bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) specialistája, Danics Zoltán is foglalkozik családokkal. Ő családterápiára szakosodott: olyan páciensek kezelésére, akiket igyekszik megkímélni attól, hogy kórházba kerüljenek mentális, lelki problémáik miatt, és akik rokonaikkal együtt élnek. Ilyenkor Danics szerint rendkívül fontos a stigmatizáció (megbélyegzés) elkerülése, a stressztől való kímélés és a segítőkészséggel párosult, következetes bánásmód. A szakorvos eredményei látványosak: nyolc olyan betegénél, akikhez korábban rendszeresen mentőket, tűzoltókat kellett hívni, azután pedig kórházba kellett őket szállítani, az elmúlt tíz évben egyszer sem volt szükség külső beavatkozásra, a rokonok segítségével sikerült a pácienseket otthonukban olyan életvitelre rászoktatni, amivel a többiek is együtt tudnak élni.

Danics emlékeztetett arra, hogy mindez hosszas folyamat eredménye. A súlyosabb pszichotikus esetekben a páciensek hozzátartozói kezdetben együttműködőek (hiszen úgy gondolják, hogy a „beteget” kell gyógyítani, nem őket), később azonban, amikor a terápia aktív részeseivé válnak, nehezebb megtalálni az utat hozzájuk. Danics szerint a következetesség és az értékrend, a megfelelő súlyozás nagyon fontos: volt olyan család, ahol a beteget hagyták, hogy a nagymama megölésével fenyegetőzzön, de azt már nem tűrték, és veszekedni kezdtek vele, ha nem mosogatott el maga után.

Egy másik családban a pszichiátriai kezelés alatt álló pácienssel akár verekedésig fajult a vita, ha az ágyban – nem elalváskor, hanem akár csak nap közben is – dohányzott. Az azonban nem váltott ki ilyen konfliktust, ha a kezelt személy késsel fenyegette a családtagokat. A családterápia éppen ezért kulcsfontosságú, hogy a pácienseket megfelelő életritmusban, bizonyos szigorúbb szabályok és tiltások – hogy veszélyt ne okozzanak – között éljenek, de mindennapi tevékenységüket mégse korlátozzák a szükségesnél jobban.

A művészetterápia előnyei

Danicshoz hasonlóan a bezárt OPNI után új helyen kénytelen dolgozni két művészetterápiával foglalkozó magyar szakember: a „Tündérhegyen” vagyis Budakeszin, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben, azon belül is a pszichoszomatikus és pszichoterápiás rehabilitációs osztályon tevékenykednek jelenleg. Itt folytatják azt a munkát, amit valaha a Lipótmezőn kezdtek el, és amellyel a pszichiátriai betegek társadalomba való visszaintegrálásán dolgoznak. Bocz Bea és Bulik Csilla nem feltétlenül a gyógyulást hangsúlyozta, hanem azt, hogy a páciensek állapotának javítása, a tünetek visszahúzódása is nagy eredménynek tekinthető. Azt is fontosnak tartották, hogy a rajzolással, festéssel a bennük lévő szorongást, feszültséget adhatják ki a páciensek, és ezzel élhetőbbé válik az életük. Rajzokon mutatták be, hogy a terápia kezdetén feltűnt komor témák miként válnak idővel vidámabbá, sőt a betegek egy részénél egy idő után már az önirónia jelei is megmutatkoznak. A betegek nemcsak a szorongásukat vezetik le: sikerélményhez, elismeréshez is jutnak a festéssel.

A művészetterápia a mostani kongresszus egyik legfőbb témája volt: kiállítás nyílt a különböző országokban – így Franciaországban, Magyarországon és Romániában – működő terápiás intézmények, csoportok munkáiból a kongresszussal párhuzamosan a budapesti Francia Intézetben és a Román Kulturális Intézetben is. A Francia Intézetben látható például a magyar Merényi Gusztáv Kórházban zajló foglalkozások eredménye, de például a franciaországi Pierrefeu-du-Var pszichiátriai intézetében készült alkotások és egy Kolozsvár melletti erdélyi intézményben született művek is.

Végtelen folyamat?

A Dél-Franciaországból érkezett Carla van der Werf arról tartott előadást, hogy a művészetterápia vajon egy rövid ideig tartó folyamat vagy pedig egy végtelen, befejezhetetlen cselekvéssorozat. Van der Werf szerint a pszichoterápia kiegészítője (lehet) a művészetterápia, ami fontos a társadalmi visszaintegráció szempontjából a páciensek számára. Az előadó tulajdonképpen nem válaszolta meg a kérdését, de három példát is bemutatott arra, hogy a páciensek művészeti tevékenysége gyakorlatilag folyamatossá válhat, és az életük részévé válik. Vagyis az alkotásokat később már nem azért hozzák létre, mert érzik, hogy ez a gyógyulásukhoz járul hozzá, hanem azért, mert magától értetődő számukra e cselekvés. Említett egy példát, amikor az egyik páciense immár maga is tart kurzusokat; miután egykor zongorista volt, ma festészettel foglalkozik. Egy másik példa egy eleve képzőművészeti képzésben részesült páciens történetét mutatta be: ő is oktat ma már másokat, és nemcsak saját magán, a többieken is segít a szobrászat tanításával.

Művészetterápia és a gyerekek

Grazia Mirante, egy Olaszországból származó, Franciaországban dolgozó pszichológus a művészetterápia szerepét elemezte abban a folyamatban, ahogy gyerekeket igyekeztek munkatársaival együtt kommunikációra késztetni. Előadásában leírta azokat a viselkedészavarral küszködő gyerekek esetében alkalmazott metódusokat, amelyekkel rávezetik a kicsiket az egyedi rajzoktól kezdve egy nagy közös alkotás elkészítésére. Mirante kiemelte, hogy az öt gyerek, akivel kezdetben foglalkozott, mindegyik esetében az apa hiánya meghatározó volt a viselkedési és kommunikációs zavarok fellépésében. Éppen ezért kidolgoztak egy módszert, amit három munkatársával együtt valósítottak meg. Egyszerre mindig csak ketten voltak jelen a foglalkozásoknál, így mesterségesen ébresztettek – egy nem túlságosan fájó – hiányt a gyerekekben, amit éppen azért, mert nem volt intenzív sosem túlzottan a kapcsolat, könnyebben kezdtek feldolgozni a kicsik. Történetmeséléssel egybekötött rajzolásról volt szó, ahol egymás munkáit kellett kiegészíteniük, a történetet folytatniuk a gyerekeknek. Végül csaknem egy év után sikerült elérni a foglalkozások célját, és a korábban együttműködésre kevésbé hajlamos gyerekek létrehoztak egy kollektív alkotást.

forrás: http://hvg.hu/Szerző: Szegő Iván Miklós

Hozzászólások lezárva