A Satir-modell: Családterápia és ami azon túl van

Lehetőség van a változásra. A belső változás akkor is lehetséges, amikor a külső korlátozott.
A legtöbb ember kényelemből választja a megszokottat, különösen feszültséggel teli időkben.
Mindannyiunknak megvannak azok a belső erőforrásai, amelyekre a sikeres megküzdéshez és növekedéshez szükségünk van.
Vannak választási lehetőségeink, különösen a tekintetben, hogy miként birkózunk meg a feszültséggel (stresszel), ahelyett hogy pusztán reagálnánk a helyzetekre.
A remény a változás fontos összetevője vagy tartozéka.
Nem a probléma a gond, hanem a megküzdés módja.
Minél magasabb az önértékelésünk, annál egészlegesebb a megküzdésünk módja.

10583783_716066795140741_7531761833600704989_n

A családunkban kezd formálódni az, ahogyan később a világot észlelni fogjuk. Egy eredeti, más néven „elsődleges háromszögben” látjuk meg a világot; ez a háromszög az apából, az anyából és a gyermekből áll. Ez az első és egyben valószínüleg a legbefolyásosabb rendszer, amelynek részeivé válunk…

A múlt élményei beszennyezhetik a jelent; a felnőtt életünkben, amikor más rendszerekkel vagyunk kapcsolatban, nem mindig tesz nekünk jó szolgálatot mindaz, amit a túlélés túlélés mikéntjéről a családunkban megtanultunk… Satir munkásságának nagy része arra összpontosított, hogy a mai viszonyokhoz igazítsa az emberek tapasztalatait, és megszabadítsa őket a korlátozó vagy rosszul működő megküzdési mintázatoktól, amelyeket gyermekkorukban sajátítottak el…

A család rekonstrukciójának kezdetei

A gondolataink, az érzéseink, az észleléseink, valamint a kielégült és kielégítetlen elvárásaink határoznak meg bennünket, továbbá a kapcsolataink és az, amit megtanultunk – ezek pedig azokon az interakciókon alapulnak, amelyeket a túlélésünk szempontjából kulcsfontosságú emberekkel folytattunk (akik általában a szüleink). Az emberek megküzdési problémái majdnem mindig a feloldatlan gyermek–szülő élményekhez kapcsolódnak. A régi beidegződések megakadályozzák, hogy egészlegesen határozzuk meg magunkat, mert miattuk gyakran a múltra összpontosítunk és azokra a hiányos észleléseinkre alapozunk, amelyekre gyermekkorunkban tettünk szert.
Amikor megszülettünk, meg kellett tanulnunk, hogyan bánjunk magunkkal, másokkal, és hogy milyen bánásmódra számíthatunk másoktól. Meg kellett tanulnunk azokat a szabályokat is, amelyek meghatározták, hogyan élünk a családunkban. Mire elkezdtünk beszélni, már megtanultuk azokat az alapvető túlélési mechanizmusokat, hogy miként határozzuk és védjük meg magunkat (beleértve a Satir által azonosított megküzdő pozíciókat is).
A felnövekvés nem jelenti szükségszerűen a gyermekkori szabályaink és kapcsolataink hatásának csökkenését. A jelen az a dimenzió, ahol testi szinten élünk, de ha a múlt beszennyezi a jelent, akkor folytatjuk a régi minták ismételgetését, s ezt Satir jól tudta. A terápia egyik célja az, hogy ezt a beszennyeződést megvilágosodássá változtassa: a múltat arra használjuk, hogy teljesebben lássunk és éljünk a jelenben. Ez segít abban, hogy a „muszáj” helyett képesek legyünk a „megküzdésre”, majd a megküzdéstől elmozduljunk a választási lehetőségeink és szabadságunk felismerése felé.
Mint a családi rekonstrukció módszerének kialakításáról szóló következő leírásból látszik, Satir tisztában volt vele, hogy a szülők hibáztatása nem változtat a korán elsajátított megküzdő stratégiáinkon. Ez nem egy olyan helyzet, ahol vádaskodni kell; ez egy emberi szituáció. Ahogyan Satir látta:

„A világegyetemnek megvan a maga rendje. Mi, emberek is így működünk. Nem mindig látjuk emberségünk rendjét, főként azért, mert nem nézünk, vagy mert nem nyitott szemmel nézünk.
Számomra nagyon fontos ennek a rendnek a fellelése. Tudom, hogy itt van valahol. Számomra ennek a rendnek az alapja az Életerő. Arra is rájöttem, hogy bizonyos dolgokat más dolgok követnek, és hogy mindennek megvan a maga sorrendje, s ebben az értelemben mindennek megvan az ára és a jutalma. Úgyhogy elkezdtem ebben az összefüggésben szemlélni a dolgokat.
Elkezdtem meglátni az egyetemest minden egyén konkrét fájdalmában. Láttam, hogy a fájdalom a szülőkhöz fűződő lojalitáshoz kapcsolódik. Ez önmagában még nem volt újdonság. Freud is tudta. Elkezdtem vizsgálni a kapcsolatot aközött, hogy mit tanultak az emberek a saját családjukban, és aközött, ahogyan viselkedtek.
A kezdetekkor hétvégi maratoni üléseket futottam a kliensekkel, s láttam, hogy az emberek oly módon kezdenek el megszabadulni a negatív élményeiktől, ami nem tűnt igazán hasznosnak. Mindazonáltal elkezdtem összerakni a dolgokat, például hogy:
1. A szülők nem természetes ellenségei a gyermeküknek, ahogyan a pszichoanalízis alapján képzelhetjük.
2. Az emberek megteszik, ami tőlük telik. De akkor vajon miért fordulnak néha olyan rosszra a dolgok a gyermekeiknél?
3. Az emberek saját magukban hordozzák a családjukról alkotott elképzeléseiket.
4. Ezekkel az elképzelésekkel foglalkoznak, nem pedig a hús-vér apjukkal vagy anyjukkal. A tapasztalásról alkotott értelmezésüket kell megváltoztatni.
5. Később a traumatikus eseményekről tanultam valamit. Nem a traumatikus esemény fáj az embernek, hanem ahogyan reagál a traumatikus eseményre. Ahogyan megküzd vele. Láttam, hogy ugyanaz az esemény teljesen másképp „hat” a különböző emberekre.
6. Azt találtam, hogy nem a problémával van gond, hanem a megküzdéssel vagy a megküzdés hiányával. Mindig azt kerestem, hogyan lehet ezeket az elképzeléseket bentről kívülre helyezni, a külvilágban megjeleníteni.
7. A belső folyamat külső megjelenítése vezetett el a szerepjátszáshoz. Amikor a kontextust hozzáadtam a folyamathoz, elkezdtem az anya, az apa, a testvérek és a többi jelentős személy szerepeit eljátszatni a család három nemzedékében. A tartalom kontextussá vált [vagyis a történet adja meg azt a keretet vagy környezetet, amelyen belül a vezető segít elérni azokat a változásokat és átalakulásokat, amelyeket a csillag célként kitűz].
8. Utána színházat csináltam belőle. Kialakítottam egy dramaturgiai formát, amelyben volt humor és szórakozás, s amely az agyunk jobb féltekéjére hat.
9. Arra is rájöttem, hogy a szerepjátszók tudják, mit kell mondani, még akkor is, ha csak kevés információ áll a rendelkezésükre. Felismertem, hogy a folyamat egyetemes, és a szerepjátszók képesek kevés információ birtokában is ráhangolódni a folyamatra.
10. Azt találtam, hogy ez a folyamat sokszintű, spirituális és nagyon erőteljes. Mostanra már jól kialakult ez a megközelítés, s a család rekonstrukciójaként ismeretes.
11. A szülők felnőtt gyerekek, s a tőlük telhető legtöbbet teszik.”
[…]

 

10003465_1573112689598442_8570778509508491023_n

Általános célok

A család rekonstrukciójának egyik célja az, hogy azonos emberi értékünk alapján tudjunk kommunikálni a szüleinkkel. Mások megfigyelése és a saját tapasztalatai alapján Satir határozottan azt érezte, hogy nem lehetünk teljesek addig, amíg nem kapcsolódunk össze a szüleinkkel mint emberekkel. Ha független lényeknek születtünk volna, akik már teljesen individualizáltak, akkor régóta tudnánk, hogy a szüleink is csak emberek. És ez fordítva is igaz: ha a szüleinknek nem kellett volna szülőként cselekedniük, akkor már régen rájöttek volna ők is, hogy a gyermekeik is emberek. Mindannyian egészleges, egyenlőségen alapuló szemlélettel tekintettünk volna önmagunkra. Ehelyett azonban megtanultuk szerepek és címkék viszonylatában látni önmagunkat és másokat.
Amikor először látunk valamit, akkor annak alapján alakítunk ki észleléseket róla, hogy hol vagyunk, mit értünk, és mit érzünk önmagunkkal kapcsolatban. Már csecsemőként kialakítjuk a felnőttekről az első megfigyeléseinket, észleléseinket, amikor hanyatt fekszünk a kiságyban vagy a bölcsőben, és felfelé nézünk. Ezek a korai élményeink – többek között – hatással lehetnek a felnőttkori észleléseinkre, és eltorzíthatják azokat. Ezek az első beidegződések olykor nagyobb hatást gyakorolnak ránk, mint a későbbiek.
Satir például egyszer feltette magának azt a kérdést: vajon miként lehet, hogy a hozzá kerülő legtöbb ember szülője ördög, puhány vagy hülye. Amikor találkozott ezekkel az állítólagos szörnyekkel, számára egyáltalán nem tűntek annak. Elkezdte meglátni, hogy az emberek a kora gyermekkori észleléseik alapján alakították ki ezeket a képeket maguknak a szüleikről. Egy kisfiú például azt gondolhatja: „Anyám mindig is gyenge volt.” Erre a következtetésre a gyermekkori képességei, észlelései és önmagával kapcsolatos érzései alapján jutott el. Ha e három aspektus közül bármelyiket megváltoztatjuk, akkor valamilyen más, kevésbé korlátozott következtetésre fog jutni.
A család rekonstrukciójának másik fontos aspektusa az, hogy naprakésszé tesszük az önmagunkra vonatkozó információinkat. Bár a jelenben vagyunk, még mindig rendkívüli elvárásokat és fájdalmakat hordozhatunk magunkban a sok évvel korábban történt dolgok miatt. A család rekonstrukciója gondoskodó, hatékony módszer arra, hogy segítsen az embereknek megszabadulni a gátló gyermekkori túlélési üzenetektől. A múltbeli és a jelen élmények szétválasztása elengedhetetlen lépés az élet bőségének felfedezése felé.
Satir hangsúlyozta, hogy máskülönben továbbra is korlátozottan fejezzük ki az életerőnket. Az életet tápláló egyetemes energia nagyszerű példájaként az emberi szellem számos megnyilvánulásra képes. Amíg az emberek nem integrálják az élményeiket, és nem a bőség állapotából értelmezik a világot, addig csupán önmaguk néhány aspektusának kifejezésére szorítkoznak.
A család rekonstrukciója lehetőséget biztosít arra, hogy élményeink minden szoros kapcsolatban levő részét megértsük. A csillag egyedi élettörténetére, időbeliségére, lehetőségeire és családi szabályaira jellemző, hogy ezek a részek hogyan szerveződnek meg.
Bruce-hoz visszatérve: egyedi élettörténetéhez hozzátartozik, hogy ötéves korában elvesztette az édesanyját, és a mostohaanyjával kellett élnie, akit nem fogadott el. Apjával sem volt bensőséges viszonyban. Bruce egy bizonyos módon észlelte ezeket a tényeket, s ennek alapján alacsony önbecsülésű embernek tartotta magát; úgy érezte, nem kapcsolódik másokhoz. Azzal védte magát, hogy másoknak igyekezett örömet okozni, miközben leértékelte a saját érzéseit és vágyait. A családi szabályai azt diktálták: „Apát mindenáron meg kell védeni!”, és „Ne mutasd ki az érzéseidet!” – s ezek tovább fokozták a magányát és az értéktelenségét.
Hogy miként bánunk önmagunkkal és másokkal, az attól függ, hogy mit tanultunk a családunkban, s hogy milyen mértékben fejezzük ki az egyediségünket. Bruce esetében az ő egyediségét elnyomták azok a korai interakciók, amelyeket az erősen irányító mostohaanyjával folytatott. Amint fájdalmas múltját átdolgozta, fokozatosan elkezdte elfogadni önmagát és kifejezni sok olyan önmagában rejlő lehetőséget, amelyeket korábban elnyomott. Az egyik ilyen erőforrás az írásra való hajlama és tehetsége volt, amely később kibontakozott.
Amikor elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal mint erős lényekkel, akkor ennek érzelmi fájdalom lesz az ára (az „erős” itt úgy értendő, hogy tiszteljük önmagunkat, és elismerjük, hogy a világ jobb hely lett, mert mi is létezünk benne). Satir, miközben tudatában volt a régi beidegződésekhez kapcsolódó fájdalomnak, és hogy az emberek hogyan észlelik a szüleiket, rájött, hogy nem elég csupán a szűk családot ábrázolni. Ezért a család rekonstrukciójának kontextusába bevette a nagyszülőket is, és több generáció alapján játszatta el, hogy mit tanultak, milyen szabályok és minták irányítják az interakciókat.
A család rekonstrukciója abban is segítségünkre van, hogy megvizsgáljuk, milyen fontosságot tulajdonítunk a pozitív és negatív élményeinknek. Például a gyermekek legfontosabb túlélési leckéje így fordítódik le számukra: „Mindig mindent meg kell tennem, amit a szüleim akarnak. Máskülönben nem fognak szeretni.” Ha nem sikerül örömet szereznie szüleinek, akkor valószínűleg úgy próbál megküzdeni, hogy dühös vagy frusztrált érzése lesz, vagy vádol, esetleg visszahúzódik. A szülők azután erre a viselkedésre reagálnak, nem pedig a gyermek azon szükségletére, hogy túl kell élnie.
Nekünk, embereknek sok fájdalmat kell megélnünk, hogy alakítsunk azokon a reakcióinkon és érzéseinken, amelyek nem bizonyulnak hasznosnak. A védekezéseink meggátolják a nyitottságot, és kizárják a külvilágot, hogy az ne tudja megsérteni a belső világunkat. Ráadásul könnyebben magunkévá tesszük a negatív üzeneteket, mert a pozitívakat maguktól értetődőnek vesszük.
A következtetéseink gyakran ezeken a negatív élményeken alapulnak. Ha például egy napon tizenhét dolgot jól csinálunk, de a tizennyolcadik borzalmasan sikerül, akkor úgy érezhetjük, hogy rossz napunk van. Másik példa: tizenhat éves korunkig soha nem vert el az apánk, de a tizenhatodik születésnapunkon igen. Később – teljes meggyőződéssel – azt állítjuk, hogy egész életünkben vert bennünket, mivel a negatív emlék messze jelentősebbnek bizonyul, mint a pozitív. A negatív élmény zárva tartja az ajtót a pozitív élmény tudatosítása előtt, az észleléseinket pedig gyakran a negatív élményeink korlátozzák.
A negatív önértékelési üzenetek vizsgálatakor Satir úgy találta, hogy legtöbbjük az alábbiakon alapul:
-hiedelmek és meggyőződések – önmagunkkal és a szülőkkel kapcsolatban;
-tudatlanság – a kevés információ miatt;
-tudatosság hiánya – a világ értelmezésének torzulása miatt;
-szándék – a viselkedés mögötti szándék félreértése miatt.
Satir arra használta a család rekonstrukciójának technikáját, hogy olyan lehetőséget teremtsen az emberek számára, amely során úgy tekinthetnek önmagukra és a családtagjaikra, hogy felszínre kerülnek a hiedelmeik és meggyőződéseik, az ismereteik hiánya, a tudatosságuk hiánya és a félreértéseik. A rekonstrukció azt is lehetővé teszi számukra, hogy megtapasztalják egymás igazi elfogadó és gondoskodó szándékait. Amikor megtapasztaljuk az emberi esendőség e mintázatait a saját szüleinkkel kapcsolatban, a legtöbbünk képes a magasabb önértékelés irányában fejlődni. És a változás éppen ezen az önértékelési szinten történik meg.

 

forrás: ursuslibris.hu/Virginia Satir, John Banmen, Jane Gerber, Gömöri Mária A Satir-modell Családterápia és ami azon túl van

Hozzászólások lezárva