A Szeretet és a Félelem 7 szintje

(Váradi Tibornak, a  Nyitott Akadémia előadássorozatban elhangzott előadása nyomán.)

 

22387_1126302457387308_5166421385999984972_n

Mi a félelem? – A félelem a szeretet ellenpólusa, hiszen amitől félünk, azt nem tudjuk szeretni, és amit szeretünk, attól pedig nem félünk. A magyar nyelv szerint a FÉL-ELEM szó azt fejezi ki, hogy aki FÉL,  az nem EGÉSZ, nem egészséges.

A továbbiakban egy rövid összefoglalás következik a szeretet 7 szintjéről, majd ezt követően bővebben a félelem 7 szintjéről is.

A szeretet 7 szintje:

  1. ok nélküli gyűlölet – öröm a pusztításban
  2. ellenszenv (antipátia) – önző taszítás
  3. közöny
  4. testi/anyagi vonzódás
  5. szimpátia – önző vonzás, amiben már a lelkiség is megjelenik
  6. empátia – önzetlen együttérzés képessége
  7. agapé – másokért élés, mindenféle viszonzásvárás nélkül, önzetlenül

A félelem 7 szintje:

A félelmeinket érdemes a csakrák mentén vizsgálni, mert ezekhez erősen kötődnek.

  1. gyökércsakra szintjén jelennek meg az anyagi szintű félelmeink. Ezek a megélhetéssel függnek össze, illetve a szegénység illetve a gazdagságtudattal. Szegénységtudata annak van, aki mindig hiányokban gondolkodik. Azt számolgatja, hogy még mije nincs, még mi kellene, mi hiányzik. Ő állandó hiányérzetet és elégedetlenség érzetet  él át. Szélsőséges esetben kapzsivá, fösvénnyé, zsugorivá, telhetetlenné, megalomániássá válhat. Ez utóbbi esetekben mások kárára is megpróbál anyagi előnyökre szert tenni, és ennek érdekében hatalmi harcokat is vív. A gazdagság tudattal rendelkező ember ezzel szemben azt tartja számon amije van, értékeli azokat, hálát érez irántuk, ezért folyamatos elégedettségben, ok nélküli boldogságban él. A régi tanítók úgy tartották, hogy aki az anyagi világban fel tud mutatni valamit, és ott tud boldogulni, az a szellemi tanításokat is a helyén tudja kezelni, nem esik túlzásokba, és ezért  nem is fenyegeti az a veszély, hogy a szellemi világ felé csak azért forduljon, hogy menedéket találjon megoldatlan földi problémái elől. Aki az anyagi világban boldogulni tud, az két lábbal áll a földön, és nem repítik el a szellemi irányzatok sem a megbolondulás, vagy eltévelyedés irányába.  A Rózsakeresztesek mondása szerint: „A világban élni, de nem a világból.” Ez jelenti az egyensúlyt ég és föld között.

 

  1. szexcsakra szintjén a nemiségtől, szexualitástól, a másik nemmel való kapcsolatoktól félünk. – Itt fontos megjegyezni, hogy az ember önmagában hordozza mindkét nemet, aki testében férfi, az éterikus szinten nő, és aki testében nő, az éterikus szinten férfi. (Éterikus test: a fizikai testet körülvevő finomenergia test, kb. 5 cm vastagságú energiahálózat a test körül. A fizikai test energialenyomata. Auralátók látják, bioenergetikusok érzékelik.) Tudatunkban viszont e kettőt különválasztjuk, és csak testünkkel próbálunk azonosulni. Aki fél meglátni önmagában a nőt vagy a férfit, az a valóságos földi kapcsolataiban sem tud kapcsolatot létesíteni a kettő között, magyarul párkapcsolati nehézségei lesznek. Első lépés tehát elfogadni önmagunkban is megjelenő másik nemet, ami lehet nőknél pl. a férfias öltözködés, agresszivitás, férfiaknál megjelenhet a nő a gondoskodó, babusgató , hízelgő magatartásban, illatszerek túlzott használatában. Vannak momentumok mindannyiunkban amik a testi jegyekkel ellentétes nemiségre utalnak. Ezek természetesen nem jelennek meg túlsúlyban, tehát nemi tudatunk a testi nemiséggel azonos marad. Viszont megjelenésük nem kóros, sőt azokat elfogadnunk szükséges ahhoz, hogy a másik nembelieket is el tudjuk fogadni. Ezzel az elfogadással kezdődik nemiséggel kapcsolatos félelmeink legyőzése.

 

  1. napfonatcsakra szintjén az érzelmeink állnak. Ezen a szinten azagressziótól, gonoszságtól , félrevezetéstől, kihasználástól, csalódásoktól, és érzelmeink kimutatásától félünk. Félünk mások, azaz a kívülről jövő negatív érzelmektől, és félünk attól, hogy mi magunk vagyunk/leszünk gonoszok, agresszívak, dühösek, és ezért nem leszünk szeretethetők. Félünk az érzelmeink (szomorúságunk, bánatunk) kimutatásától is, nehogy gyengének lássanak bennünket, de félünk boldogságunk kimutatásától, megélésétől is, nehogy múló pillanat legyen, nehogy félreértelmezzék azt mások. – A kérdés itt az, hogy a „rossz” dolgokat hogyan értelmezzük? Mert ha a régi gondolkodókkal egyetértve mi is azt valljuk, hogy „a rossz az az alakulóban lévő jó”, vagy „a rossz az idejétmúlt jó” ( vagyis ami korszerűtlenné vált az idők során), vagy azt gondoljuk, hogy „ a gonosz rosszra tör, de jót okoz”, „minden rosszban van valami jó”, akkor ezeket a félelmeket is átírhatjuk úgy, mint amelyek fölöslegesek, hiszen minden jóra fordítható, és az „Istent szeretőknek minden a javukra válik”. Innen nézve nincsenek rossz dolgok, amelyektől félnünk kellene, csak leckék vannak, amiket meg kell tanulnunk, és amiket ezekben a helyzetekben föl is kell fedeznünk, meg kell látnunk. Tartsuk szem előtt az alábbi mondást: „ árnyék mögött a fény ragyog , mögötte még nagyobb, amire nézek az vagyok.”

 

 

  1. szívcsakra szintjén a szeretettől (szeretet befogadásától), vagy annak kimutatásától félünk. Amikor igazán szeretünk, akkor kinyílunk mások felé, és ez a nyitottság védtelenné tesz bennünket, sebezhetővé tesz bennünket. Ebben az állapotban sérülhetünk leginkább, de kaphatjuk a legtöbb jót is. Aki bezárul félelmében, az nem is kaphat semmit. A csukott ajtón se ki, se be nem jön semmi, se rossz, se jó. Szívünk kinyitásával ugyan nagy kockázatot vállalunk arra nézve, hogy esetleg csalódjunk, hogy megbántsanak, de csak ezzel a nyitottsággal vagyunk képesek befogadni mások hozzánk érkező szeretetét, erre pedig mindannyian nagyon erősen vágyakozunk. Szeretetünk kimutatása sem szégyen, hanem erő mások számára. Mások szeretetének befogadása pedig ajándék a másik számára, mert adni jó, és jó, ha azt el is fogadják, mert akkor lesz teljes az örömünk. Az adás igénye alapvető, az ember alapvetően szeret segíteni és adakozni, de akkor igazi az öröme, ha adományát elfogadják. Elfogadni viszont csak nyitott szívvel lehet. Tanuljunk meg elfogadni, amit kapunk, és adakozzunk mi magunk is. Az esetleges csalódás csak egy röpke epizód lesz ahhoz képest, amit a nyitott szívünk ajándékoz majd napról-napra.

 

  1. torokcsakra szintjén az igazság vagy gondolataink, véleményünk kimondásától félünk. Kimondani azt, amit igaznak gondolunk, amivel egyetértünk, azzal a veszéllyel járhat, hogy nem fognak velünk egyetérteni, vagy megharagszanak ránk, mert az igazság nagyon tud fájni. A nézetkülönbség azonban még nem szeretetlenség.  Ezt sokan félreértik. Nem személyes támadás az, ha valaki nem ért velünk egyet. Ő csak másképpen látja, máshonnan nézi a dolgokat és elmondta ezt nekünk. Mi még ekkor mindig mérlegelhetünk, hogy merre billenjen a mérleg, és nem szégyen és nem megfutamodás, ha elállunk a saját véleményünktől, és a másiknak adunk igazat. Ez az igazi erő jele lehet, az önzetlenség jele lehet, amikor magam elé tudom helyezni a másik embert, jelen esetben a véleményét. Ehhez persze nyitottnak kell lennünk a másik ember iránt, és nem szabad azt gondolnunk, hogy csakis nekünk lehet igazunk. –  Aki pedig attól fél, hogy megbánthat másokat azzal amit mond, az hajlamossá válik arra, hogy félelmében inkább azt tegye, azt mondja, amit a másik hallani, látni szeretne. Az állandó megfelelni vágyás hazugságok sorába torkollhat, és aki nem elég bátor és éber, az egy komplett élethazugságba keveri saját magát, és persze a környezetét is. Szerepeket fog játszani, ahelyett, hogy önmaga lenne. Ezzel együtt bajba kerül az önelfogadása, az önértékelése is, komoly személyiségzavar, kettős élet, skizofrénia lehet a vége. Megéri? –  Az igazság fáj, de ha mindig hallgatunk, akkor a „vétkesek közt cinkos aki néma” mondás lesz a mi vétkünk. A konfliktuskerülés nem megoldás, sehová nem vezet, semmilyen megoldást nem hoz, sőt bebetonozza az igazságtalanságot, bebetonozza a méltánytalanságot. Merjük kimondani a véleményünket, akkor is, ha kellemetlen, ez az egyetlen előre mutató, segítséget adó lehetőségünk. – Jézus is azt tanította, hogy az igazságért kell harcolni. Ez persze nem kakaskodást jelent, nem vádaskodást, nem ítélkezést, rágalmazást, hanem szeretettel megfontolt, átgondolt bölcs érvelést, kijózanítást az adott esetben.

 

  1. homlokcsakra szintjén az igazság meglátásától félünk. Kimondani másoknak az igazat legalább olyan nehéz, mint meglátni önmagunkban azt, amire mások figyelmeztetnek, és ők tartanak tükröt elénk. Meglátni tévedésünket, hibáinkat bizony a legnehezebb feladatok egyike. Mert az igazság nekünk is fáj. Sérti a komfortérzetünket. Kibillent a megszokott langyos, boldog tudatlanság állapotából. A szembesítés kellemetlen, mindegy, hogy az a külvilágról, másokról vagy önmagunkról alkotott képet borítja-e fel. Személyes kudarcként éljük át, hogy eddig rosszul tudtunk, gondoltunk valamit, most meg ezen változtatni kellene. Pedig ez nem kudarc, hanem egy fejlődési lehetőség, amitől kezdve már mi is az új vagy jobb, teljesebb igazságot hirdethetjük másoknak, és ezután már mi lehetünk az okosabbak.:)) – Az igazság meglátásától való félelmünket lelki bátorsággal győzhetjük le. Ehhez csupán szellemi törekvések szükségesek, azaz nyitottnak maradni mindenki véleménye, gondolatai iránt, engedni, hogy akár meg is győzzenek bennünket, mert az abszolút igazság egyedül Istennél van. Itt a földön, ahány ember, annyiféle igazság létezik. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen szemléljük a világot.  Miért is ne ismerhetnénk meg másokét is? Ettől még a miénk, a miénk marad, hacsak…be nem látjuk, hogy valamit mások még teljesebben látnak, mint mi. Örüljünk annak, ha okosabbak lehetünk mások által.

 

  1. koronacsakra szintjén a legmagasabbtól, az abszolutumtól, az Istentől, a végtelentől  való félelmeink találhatók. Ide tartozik még a felébredéstől, a megvilágosodástól való félelem is, és az abbéli félelmünk, hogy kapcsolódunk a Forrással (Unio Mystica). Az abszolutumtól, a végtelentől való félelem valójában a szabadságtól való félelmet jelenti. Mert aki a Forrással eggyé válni képes, és a végtelentől nem fél, aki megvilágosodik, az végső soron elnyeri szabadságát. Igen ám, de a szabadság lényegesen nagyobb felelősséggel is jár. A szabadságban arról van szó, hogy valóban kezünkbe vesszük a sorsunkat és annak irányítását, vagyis lehetőségünk van a szabad döntéshozatalra. Szabad az, akit nem korlátoznak eszmék, ideológiák és elvárások. Ezzel a szabadsággal viszont döntések sora jár, és minden döntés mögött felelősség húzódik meg. Aki az abszolutumtól fél, az a szabadsággal együttjáró döntésektől, illetve a döntéseinek a felelősségétől fél. Ez a félelem a régi, megszokott, biztonságos területek felé menekülést hozhatja magával. Menekülést szokásokba, automatizmusokba, klisékbe, mintákba, elvárásokba, illúziókba, álmokba, tévedésekbe. Ez a menekülés pedig lemondás a szabadságról. Az Igazság Szent, mégis félünk tőle. Érdekes, hogy a keleti gondolkodásmódú embernél a fizikai sík, az anyagi világba való leszületés jelenti a legfőbb félelmet, míg a nyugati gondolkodásmódú ember a szellemiségtől, a haláltól fél.

Legyünk bátrak az igazság kimondására és meglátására!

 

Forrás: leleklanc.eoldal.hu

Hozzászólások lezárva