Feldmár András: „Aki unja az életét, az a halált várja!”

Az unalom nem más, mint istenkáromlás. Aki unja az életét, az arra vár, hogy végre vége legyen, hogy eljöjjön a halál. Feldmár András háromnapos budapesti előadás-sorozatának első napja az életunalomról és a hazatérésről szól.

 

A felnőttek hajlamosak megfeledkezni valami nagyon fontosról: a gyerek mindent lát, mindent tud; a gyerek elől eltitkolni semmit nem lehet. Amikor anya és gyermeke együtt vannak, a gyermek mindent érez – úgy a tudatos, mint a tudatalatti szinten. Érzi anyját, annak minden rezdülését, ő az első, aki bemutatja neki a világmindenséget – valójában azonban ez az anya univerzuma, az ő világa, de a pici baba ezt akkor még nem tudja. Ő csak annyit tesz, hogy óriási boldogságban szopizza a tejet. Néha azonban a csecsemő eksztatikus gyönyöre megijeszti az anyát, úgy érzi, babája felfalja; és ebben a pillanatban, amikor a boldogság közepette a pici hirtelen megérzi anyja félelmét, megijed. Elkezd félni attól, ami izgalmas. Ez az a momentum, amikor összekeveredik minden.

1

 Fotó: Feldmár Intézet

Színházat játszunk!

Életünk során egy csomó szerepet kapunk, például apák, férjek és főnökök vagyunk, de az, hogy kik vagyunk valójában, arról csak kevesen tudnak, s még rosszabb, hogy keveseket érdekel; a lényeg, hogy a szerepet jól hozzuk. Ha például Hamlet – aki mellesleg egy remek színész – elmegy terápiába, és a terapeuta elvár tőle valamit, akkor ő újra azt fogja érezni, megint egy szerepet kell játszania: ezúttal a jó páciensét. Hazudik inkább, nem meri önmagát adni. Valószínűleg ő is már gyerekként megtanulta, hogy aki a valós arcát mutatja, arra lesújt a társadalmi ítélet: beteg, más.

Már gyerekként felfogjuk, ha az igazat mondanánk, megbüntetnének. Nem merjük kimondani azt, ami igazán van, akik igazán vagyunk. Ezt a mintát pedig sebesen visszük magunkkal a felnőttkorba és válunk olyan emberré, aki terápiába rohan, és arra kéri a szakembert: Szerelje meg őt! Rakja rendbe! Gyógyítsa meg! Valójában azonban senkit nem kell megjavítani, csak el kell fogadni, hogy elképzelhetetlenül mások vagyunk, végtelen, kiismerhetetlen mélységű csodák. Sokan azonban nem látják a varázslatot, ehelyett saját kis skatulyáikba rakják be a másikat, saját címkéikkel jellemzik – és azt hiszik, mindent tudnak a másikról.

Ezt a lemezt játsszuk a házasságban is, amit a holtomiglan-holtodiglan fogadalomra építettünk. Pár év után, amikor azt hisszük, kiismertük a másikat, és csak a szokás működtet mindent, akkor unalmas lesz a házasság, börtönné változik. Unjuk! Azért unjuk, mert nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy ne hazudjunk. Inkább várjuk, hogy vége legyen, hogy meghaljon a másik.

A legnagyobb büntetés: az unalom

Az unalom büntetés, mert annyit jelent, hogy várunk arra, hogy valaminek vége legyen. Az ember akkor nem unalmas, ha spontán és önmagát adja, ekkor meglepő, de ez ugye veszélyes, mert magában rejti a „beteg” jelzőt. Nem marad más, mint a biztos – ami unalmas. Egy párkapcsolatban akkor tűnne el az unalom, ha nem engednénk meg a másiknak, hogy uralkodjon felettünk. Ha így teszünk, akkor nem fogunk félni. De mi mégis félünk, félünk, ha magunkat adjuk, akkor elhagynak, elfordulnak tőlünk, dühös lesz a másik.

Amikor megijedünk attól, hogy baj lesz abból, ha kimondjuk, amit gondolunk, és elfojtjuk, elkezdünk unalmasan élni. Aki így tesz, az nem tudja, hogy a spontaneitás, a veszekedés mennyire jó tud lenni. Az adrenalinnal áll összefüggésben. Az adrenalin jó, az átalakítható dühvé és szexszé is – legtöbben mégis félelemmé fordítják át. Miért? Mert gyerekkorban azt is megtanítják, hogy nem szabad dühösnek lenni, aki dühös, azt megbüntetik. Felnőttként is ilyenek leszünk, ezt visszük tovább: dühöngeni akarunk, de nem szabad, a környezet nem tolerálja. (Mellesleg az ilyen emberekből lesznek a pánikbetegek.) Sok szakember úgy tartja, hogy a düh is betegség, meg kell tanulni kontrollálni azt. Pedig a düh egy hasznos érzelem, egy jel, hogy valamit meg kell változtatni. Ha nem dühöngünk, akkor jegyet váltunk az unalomra – vagyis várjuk a halált.

Játsszuk a sértődöttet!

Amikor a szülő a sarokba, kukoricára térdepelteti gyerekét, akkor tulajdonképpen unalomba száműzi; sok kisgyerek pedig úgy bünteti vissza a szülőt az igazságtalanságért, hogy csak azért se kel fel onnan. Az életunt emberek is pont ezt csinálják: durcásan játsszák a sértődöttet, azonban nem számolnak azzal, hogy minél tovább játsszák az áldozat szerepét a múltbeli igazságtalanság miatt, annál abszurdabb a helyzet. Milyen hülyén nézne ki, ha csak úgy, egyik percről a másikra kijönnének a sarokból! Nem, erről szó sem lehet, valahogy inkább el kell hitetniük magukkal, hogy jó ott a sarokban.

Ha azt látja a környezetünk, látják a szüleink, hogy élvezzük az életet, az azt jelentené, hogy mintha minket nem is bántottak volna, mintha nem is történt volna igazságtalanság. Sokan nem képesek ezt meglépni, inkább megvárják, hogy meghaljon az anyjuk, aki bántotta őket. Aztán mire ő meghal, lehet, hogy már olyan erős szokássá nőtte ki magát az életunalom, hogy nem is tud másképpen élni. Ez lesz az élete!

A hazafelé vezető út

Vannak páciensek, akik két énnel mennek terápiába: van a normális én, aki elviszi a rossz ént a terapeutához, hogy valahogy gyógyítsa meg. Sokan éreznek hasonlóképpen, mert valamikor, egy fájdalmas pillanatban leváltak saját lényükről. Úgy érzéstelenítik magukat, hogy otthagyják a fájdalmukat. Vannak, akik évekig járnak terápiába, de nem javulnak, mert valami megfagyott bennük. Távol tartják magukat, mert minél messzebb kerül az ember önmagától, annál kevésbé fáj, és ahogy megyünk visszafelé, közelítünk önmagunkhoz, annál jobban fáj. Pedig a fájdalom pont megfelelő motiváció lenne ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket.

Ahhoz, hogy visszakerüljünk önmagunkba, társaságra – egy valós barátra – van szükség, egy emberre, akit az érdekel, hogy te ki vagy, és nem az, hogy kivé kellene válnod. Olyan ember társaságát kell keresni, aki nem büntet meg azért, ha hazatalálsz. Hazatalálni annyit jelent, mint meglelni azt az embert, aki mellett nem kell a saját szabadságunkkal fizetni azért, hogy eltűrjenek. Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy a társaságában szabadabb vagy, mint magadban.

Sok embert a rosszindulat – a féltékenység, az irigység, a mohóság – hajt, és nem tud örülni a másik boldogságának, életigenlésének. Ez az ember pedig elég gyakran a szülő, aki ahelyett, hogy osztozna gyermeke örömében, fejbe kólintja, csak mert ő unja az életet, féltékeny, vagy épp attól fél, hogy elhagyják. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a személyünk miatt bántanak, bántottak minket. Pedig nem! Aki bánt, az mást is bántott volna. Nem a személyünkről szól. Ezt el kell fogadni, el kell siratni – és elgondolkozni azon, hogy a szarból hogyan tudunk valami jót kihozni.

forrás: nlcafe.hu/ Czvitkovits Judit

Hozzászólások lezárva