Fogadj örök hűséget magadnak – Hogyan forradalmasítja életünket önmagunk szeretete?


Az az ember, aki nem szereti önmagát, olyan, mint egy hordó, aminek nincs alja. A világ egyetlen trófeája sem tudja azt a lyukat betömni, amelyet önmagad elutasítása okoz. Az önmagadhoz való viszonyod minősége a kulcsa mindennek, és minden, amit megélsz, ezt a minőséget tükrözi vissza számodra. A párkapcsolatod, a családod, a munkád, az anyagi helyzeted, sőt még Istennel való kapcsolatod is azt mutatja, hogy mennyire szereted magadat.

önszeretet ugrálóiskola

Radikális önszeretet

[…]
Hogyan élted meg például a mai napot eddig a pillanatig? Figyelmesen, a belső impulzusaidra hallgatva éltél kifelé, vagy a külső hatások határozták meg a napodat? Szabadon és hitelesen fejezhetted ki magad, vagy főként a környezeted felől érkező elvárásokra és kötelezettségekre reagáltál?
Tudom, hogy ezek a kérdések sokak számára utópisztikusan hangzanak. A legtöbb ember folyamatosan hatalmas nyomás alatt van, és az ilyen gondolatokat csak a valóságtól elrugaszkodottnak tudja tekinteni. A kollektív mókuskerék pörgése olyan őrült sebességet ért el, hogy már el sem jutunk odáig, hogy egyáltalán mögé nézzünk. Közös erőfeszítésünk vajon valóban az emberiség jólétét szolgálja, vagy a káosz magunk által teremtett szörnyetegét? Tudjuk-e még, vagy tudtuk-e valaha is, hogy mi az, amit igazán, szívből akarunk?
Önértékelésünket egyre inkább külső visszajelzésekhez kötjük: „Mi a helyes? Mi a biztos? Mi az, ami sikert hoz? Mi hozza a legtöbb elismerést?” Néhány erős egyéniség kivételével, akik ennek a hipnotikus erőnek ellen tudnak állni, többé már nem természetes módon bontakozunk ki, azaz belülről kifelé, hanem automatikusan reagálunk a külső ingerekre. Az, hogy igazából mit akarunk, egyre inkább háttérbe szorul, míg egyszer csak már egyáltalán nem lesz hozzáférhető számunkra. A szakmai elvárások, a személyes kötelezettségek, a média hatása, a reklámok áradata – az az igény, hogy állandóan helytálljunk a külvilágban, a valódi mélységet adó benső hangunk elhanyagolásához vezet. Így hatalmas szakadék jön létre: tudjuk, hogy mit kell teljesítenünk, de nem tudjuk, hogy bennünket mi teljesít ki.
Erről a kényszerpályáról kétféleképpen lehet kiszabadulni. Az első akaratlanul történik, például egy krízis által. Ha elveszítjük a munkánkat, elhagy a párunk, komolyan megbetegszünk vagy depresszióba esünk, akkor ez a fal kívülről szakad át. A kérdések, amelyek elől elrejtőztünk, ránk zúdulnak, és kénytelenek leszünk foglalkozni velük.
Ám nem kell megvárnunk ezt az összeomlást. A szabadságnak van egy szelídebb útja is. A cellád ajtaját belülről is ki tudod nyitni, ha tudatosan a radikális önszeretet mellett döntesz.
Miért használom a „radikális önszeretet” kifejezést?
A radikális szó a latin radix (gyökér) szóból származik. A radikális önszeretet annyit tesz, mint önmagadat a lényed gyökeréig figyelembe venni, akkor is, ha szemmel láthatóan mindenki megpróbál téged ettől eltéríteni. Figyelmed IGEN-jét visszavonod a pótcselekedetekről, melyekben kielégülést kerestél, és önmagadnak ajándékozod. Úgy, hogy felfedezed lelked belső terét, ahol megingathatatlan „otthonérzésed” van. Itt találod önértékelésed mély és erős gyökerét, ami a sikeres és a nehéz időszakokban egyaránt megtart.
Az önmagadra mondott IGEN ezen radikális formája forradalmi tett. Bizonyos – magánéleti, üzleti, társadalmi – játszmákhoz ettől kezdve nem vagy többé partner. Megengeded magadnak, hogy formabontóan gondolkodj. Nincs többé szükséged arra, hogy külső elismerésre törekedj. Többé nem rohansz birka módjára minden felbukkanó lehetőség után. Egyre inkább elengeded azokat a dolgokat, amik gyengítenek téged, és egyre többet teszel azokból, amik erősítenek.
Ez az önmagadra mondott radikális IGEN, egy csendes és elkötelezett döntés, hogy hű leszel magadhoz. Segítségével kiegyenesíted szellemi gerincedet, és egy mély, belső középpontra lelsz, amelynek tudatában minden külső viharral nyugodtan nézhetsz szembe. Ez a feltétel nélküli IGEN mindent megváltoztat. Egyes pontokon csendesen és szelíden, máshol robbanásszerűen hat. Ha elkezded magadat önmagad teljességében elfogadni, végre kíváncsian és nyitottan fedezheted fel, ki vagy te. Az IGEN-ed egy varázslatos belső utazásra hív, ahonnan hihetetlenül értékes kincsekkel térsz vissza.

A főhipnotizőr leleplezése

Leegyszerűsítve, a hipnózis abból áll, hogy valakit a mély relaxáció tudatállapotába viszünk, és aztán a tudatalattijába utasításokat vagy hiedelmeket, úgynevezett szuggesztiókat programozunk be. Ha a tudatalatti elfogadja ezeket a szuggesztiókat, akkor az ember, miután visszatért az éber tudatállapotba, teljes bizonyossággal hisz bennük, és gondolkodását, cselekedeteit, érzelmeit ezekhez igazítja – anélkül, és ez a döntő pont, hogy ennek tudatában lenne.
Egy példa: Képzeld el, hogy egy hipnotizőr mély relaxációba visz, és azt programozza neked, hogy ne emlékezz vissza a nevedre. Ha sikeres a hipnózis, visszatérésed után nem fogod tudni, hogy hívnak. Ebben az a bosszantó, hogy nem tudod magadnak megmagyarázni, miért van ez így. Rosszul érzed magad, és gyanítod, hogy valami nem stimmel, de nem tudod, mi. Ekkor a hipnotizőr csettint egyet az ujjával, és újra eszedbe jut a neved. A mi esetünkben az érdekes pont ebben az, hogy valójában maga a tudás, hogy tudod, hogy hívnak, nem tűnt el, csak a „nem tudom” meggyőződés leblokkolta.
Hogy mi köze van mindennek az önszeretethez? Ez egészen egyszerű. Te is évek óta gyakorlod a hipnózist, anélkül hogy észrevennéd. Ha itt és most nem szereted magadat teljességgel, az nem azért van, mert valami nincs rendben veled. Nem is a körülményeken és életed eseményein múlik. A valódi ok, amiért egy ember elutasítja magát, azok a szuggesztiók – azaz hipnotikus hiedelmek –, amiket egyszer valamikor igaznak fogadott el:
„Ezt te nem tudod megcsinálni!”
„Mindig csak bajt okozol!”
„Így sosem kapsz meg egy férfit sem!”
„Szégyelld magad!”
Ismerős valamelyik a fenti mondatok közül? Hogy gyermekkorunkban hogyan és miért gyűjtünk be ilyen és ehhez hasonló szuggesztiókat, hogy hogyan érik el a szülők a gyerekeiknél vagy tanárok a tanítványaiknál, hogy elhiggyék a tökéletlenségüket, ezzel számos könyv foglalkozik részletesen. Nekünk most egy másik nézőpont sokkal érdekesebb. Méghozzá az a tény, hogy felnőttként nincs többé szükségünk külső hipnotizőrre, mert naponta ellátjuk magunkat a megfelelő dózisú káros és korlátozó önszuggesztióval:
„Ezt soha nem fogom tudni megcsinálni.”
„Túl kövér vagyok.”
„Miért vagyok mindig ilyen peches?”
Olyan magától értetődően és mellékesen zajlik ez belső párbeszédeinkben, hogy észre sem vesszük, valójában mit teszünk. Saját magunkat hipnotizáljuk, míg meggyőződésünkké nem válik, hogy valami hiányzik az életünkből; hogy tökéletlenek és csúnyák vagyunk; hogy mások jobbak, és mindenekelőtt, hogy nem vagyunk szerethetők úgy, ahogy vagyunk.
Sajnos ezek a rejtett meggyőződések olyannyira valóságosnak tűnnek számunkra, hogy elkezdjük az egész életünket hozzájuk alakítani. Újra és újra tudattalanul bebizonyítjuk magunknak, hogy valami nem stimmel velünk. És mint ahogy egy jól sikerült hipnózis esetében, a hipnotizált személy nem emlékszik az autoszuggesztióra, mégis annak megfelelően gondolkodik, érez és cselekszik.
Ha például ma belenézel a tükörbe, akkor nem a valós képedet látod, hanem azt, amiben hiszel. Ez elgondolkodtató, igaz?
A lényeg az, hogy ha úgy tűnik, olykor hiányod van önszeretetből és önbecsülésből, az azért van, mert a megszokott önszuggesztiók blokkolják az igazi érzéseidet. Ezért az önmagad szeretetéhez vezető erények közül az első abban áll, hogy felszabadítod az önmagadról alkotott gondolataidat. Így fokozatosan feloldod a régi, korlátozó hiedelmeket, és engedélyt adsz magadnak arra, hogy felfedezd a valódi szépségedet, és úgy szeresd magadat, ahogy vagy.
A második erény jelentős és jótékony megkönnyebbülést hoz az életedbe. Azzal, hogy többé nem futsz el az érzéseid elől, hanem együtt érzően elfogadod és gyógyítod azokat, békére lelsz magadban.
A harmadik erény annak a művészete, hogy a saját szükségleteidet szeretettel megértsd, és intelligens módon kielégítsd.
A negyedik és ötödik erény növeli az önbecsülésedet. Elismered alapvető értékeidet, ami azt jelenti, hogy meghatározod, mi az, ami igazán fontos számodra, és felismeréseidet bátor és hiteles cselekedetek által megvalósítod a külvilágban.
A hatodik erény arra hív, hogy életed minden hipnózisát szelíden, de radikálisan megkérdőjelezd – még szélesebb nézőpontból, mint ahogy azt az első erény gyakorlásakor tetted –, hogy ezáltal még inkább kiteljesíthesd önmagad.

Engedd, hogy az légy, aki vagy!

Van egy zen közmondás, ami így szól:

Nem azáltal változom meg, hogy
megpróbálok más lenni, mint aki vagyok.

Azáltal változom meg, hogy
teljességgel elismerem azt, aki most vagyok.

Ahányszor megpróbálunk mások lenni, mint akik valójában vagyunk, kezdetét veszi egy belső harc. Ha azt gondoljuk, kedvesebbnek, bátrabbnak, okosabbnak stb. kellene lennünk, a jelenlegi állapotunk ellen fordulnunk. Ahelyett, hogy felszabadultan elfogadnánk és kíváncsian megfigyelnénk azt, görcsösen erőlködünk. Ítélkezésünk ellenállást vált ki, és az, amit elutasítunk, csak még inkább felerősödik. A harc fogva tartja a dolgokat ott, ahol vannak. Így soha nem az olyan emberi indulatok, mint az irigység, a bizonytalanság, a mohóság vagy a düh a valódi probléma. Csak ha elutasítjuk őket, válnak lényünk nem szívesen látott, destruktív részévé.
Neveltetésünk során kapjuk meg a „jólneveltség” viselkedési szabályait. „Aki jól nevelt, az udvarias, előzékeny, szívesen megosztja, amije van. Nem irigy, nem bizonytalan, nem veszi el a tányérról az utolsó süteményt, nincsenek szexuális fantáziái idegen emberekről, nem dicséri magát stb.” Magunkévá tettük ezt a listát, és folyamatosan cenzúrázzuk magunkat. Hosszú távon ez borzasztó megerőltető. Leblokkolja természetes és örömteli fejlődésünket. Ha lerakjuk a kényszert, hogy jobb emberré akarjunk válni, és elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, csodaszép vallomásokkal ajándékoz meg bennünket az élet.
Ha hagyjuk, hogy azok a tulajdonságok, amiket nem szeretünk, megjelenjenek a tudatunkban, és nyugodtan szemléljük őket, felfedik számunkra rejtett értéküket. Így válik az irigység egy mély vágy hírnökévé, a féltékenység egy számunkra életbevágóan fontos dolog buzgó keresésévé. Egy túl nagy orr a valódi szépségről tanít, a tehetetlenség válik ősbizalmunkba vetett hitünk őrzőjévé. Valójában semmi nem csúnya vagy ijesztő, ha békésen megmutatkozhat.
Amint felhagysz azzal, hogy eljátssz valamit, ami nem vagy, nő a függetlenséged. Nem kell többé védekezned, amikor az emberek a gyengéidre és a hibáidra utalnak, hanem higgadtan bólinthatsz és mosolyogva ezt válaszolhatod: „Igen, igaz. Ezt jól figyelted meg.”
De lehet, hogy először meg kell élned a legnagyobb csodát ahhoz, hogy elhidd: Ha valóban elfogadod magadat úgy, ahogy vagy, a dolgok maguktól kezdenek el változni és könnyedebbé válni. Megszűnnek a makacs problémák, a nem kívánatos tulajdonságok feloldódnak – mindez anélkül, hogy tennél érte. A tudósok és a filozófusok a mai napig sem tudják pontosan definiálni, hogy tulajdonképpen mi a „tudat”. Az emberi tudat két fontos minősége, a tudatosság és a tanulás azonban segíthetnek nekünk abban, hogy megértsük ezt a gyógyító és oldó hatást. Ha teljesen tudatossá válunk egy dologra, azzal egy szellemi színpadot nyújtunk számára, ahol megmutatkozhat és kibontakozhat. Ezáltal tudatunk tanuló és fejlődő része foglalkozhat vele, és – mivel ez a részünk minden képzeletet felülmúlóan intelligens – új, meglepő megoldással rukkolhat elő. […]

forrás: ursuslibris.hu/ Veit Lindau: Fogadj örök hűséget magadnak

Hozzászólások lezárva