Marina Abramovic öt gyakorlata egy tébolydában

Mi az, amiért órákig állnak sorban a londoniak, és nem iphone? Nem fogják kitalálni, úgyhogy lelövöm a poént. Marina Abramovic. És hogy lássák, nem túlzok, itt egy kép.

A felfokozott érdeklődés Magyarország felől nézve már csak azért is érdekes, mert Marina Abramovic ahelyett, hogy Eurovízió-énekes, modell, vagy focistafeleség lenne, valójában performanszművész. A belgrádi születésű, de évtizedek óta New Yorkban élő alkotó ráadásul egy olyan városban váltott ki elementáris hatást, ahol kulturális dömping van, még az utcai plakátok jó részén is színházat, mozit, kiállításokat hirdetnek.

A londoniak egyébként nem a túltengő sznobizmusuk miatt gerjednek a performanszművészetre. Inkább arról a fajta érdeklődésről van szó, amit az vált ki, amikor valaki bemászik egy cápákkal teli medencébe, hogy kipróbálja, megeszik-e, ha közben úgy tesz, mintha nem félne. Annyi a különbség, hogy a cápákat Abramovic performanszaiban embertársai helyettesítik.

Miért lett híres Marina Abramovic?

Abramovic máig leghíresebb performanszában, az 1974-es Ritmus 0-ban például hat órán keresztül állt a közönsége előtt, akik számára egy csomó tárgyat helyezett ki, hogy azokkal közeledhessenek felé. Eleinte madártollal simogatták, rózsát szagoltattak vele, aztán ahogy haladt az idő, az amúgy művelt közönség egyre durvább eszközökhöz nyúlt. Töltött pisztolyt tartottak a fejéhez, levagdosták róla a ruhát, tűzzel perzselték. Végül letelt az idő, és az addig mozdulatlan, legfeljebb halkan könnyező Abramovic elindult a közönsége felé. Az emberek rémülten menekültek, rádöbbenve, hogy mit tettek.

Szerelmével, a nyugat-német Ulayjal egy ideig kétfejű lényként próbáltak élni, és ilyen minőségben mutattak be felkavaró és elgondolkodtató performanszokat: egyikben íjat feszítettek ki ketten úgy, hogy ha bármelyikük elengedi, a nyílvessző Abramovic szívébe fúródik. Volt, hogy egymás szájából lélegeztek addig, míg elfogyott az oxigén, és elájultak. De nem csak a durvaság, mert 12 év után szakításuk olyan volt, amiből csak idő kérdése, hogy romantikus filmet forgasson valaki. Elindultak egymással szemben, a Kínai Nagyfalon, hogy 2500 kilométer után találkozzanak középen, és búcsút intsenek.

Mielőtt visszatérünk Londonba, még egy utolsó, szívszorító projekt: 2010-ben a New York-i Momában a művésznő 736 órán át, napi 8 órában ült egy asztalnál. A látogatók leülhettek elé, hogy néhány percig egymás szemébe nézzenek, anélkül, hogy megszólaltak, vagy megmozdultak volna. A mozdulatlanságot egy alkalommal törték meg: váratlanul beült elé Ulay, hogy 12 év után először lássák egymást. Ezt nem lehet szavakban érzékeltetni, Nézze Meg az Alábbi Videót, Ha Még Nem Könnyezett Ma.

Lady Gaga kedvenc művésze

A fentiek után talán már érthető, hogy Abramovic 2014-ben felkerült a Time 100 legbefolyásosabb embereinek listájára. Szembenézős performanszára eljött Lady Gaga is, akivel a művész együtt dolgozott az Artpop című albumon. Az Abramovic intézet donátorai közt Gaga mellett ott van Jay-Z is, sőt, Abramovicról mintázták a Dr. House egyik karakterét. Mindezek jelzik, hogy amit a művésznő csinál, az több mint a szűk elit szórakozása.

Az Európában egyre ritkábban látható művész most pedig Londonba jött, hogy ott mutassa be legújabb performanszát. Aminek csak a címe volt érthető számomra: 512 óra (összesen ennyi ideig tart a performansz), a témája a leírás alapján egyáltalán nem. Annyit lehetett előre tudni, hogy egyszerre 160 látogató léphet be a galériába, és hogy minden személyes tárgyat, órát, telefont, töltött fegyvert kinn kell hagyni.

Művész a diliházban

A Serpentine galéria tere olyan volt, mint egy filmben a zárt osztály, amit kicsit túlrendezett a rendező. A fehérfalú terem közepén 20-30 ember állt csukott szemmel, a terem közepe felé fordulva. Néhányan tükörrel a kezükben, hátrafele araszoltak. A szomszéd teremben párok kézen fogva sétáltak, de olyan lassan, mintha sokszoros lassított felvételt látnánk. A falmelletti asztaloknál pedig fehér és fekete magokat tologattak a résztvevők. És ha mindez nem lett volna elég, páran a fal felé fordulva álltak, csukott szemmel. Hiába voltak rengetegen, teljes volt a csönd, csak a cipők csoszogása hallatszott.

Már az ajtóban földbe gyökerezett a lábam, a tudatom kiadta a parancsot, hogy még most meneküljek, amíg kiengednek. A szememmel még meg akartam keresni a Híres Művészt, de pont ez lett a vesztem. Egy feketeruhás feminin fiú megfogta a kezem, és finoman a terem közepe felé terelt. „Csukd be a szemed, és csak a jelenre figyelj. – suttogta a fülembe. – Ha kizökkensz, figyeld a lélegzésed.”

Ott álltam egy csoport csukott szemű alak közt, és tudtam, a belépőknek már én is a téboly képét keltem. A gyakorlat mindazonáltal nem volt furcsa. A jógaórák elején éppen ezt a gyakorlatot kell csinálni, csak nem rendszertelen tömegben, hanem felsorakozva, de végül is ha csukva van az ember szeme, akkor ez mindegy. Ugyanígy kell lecsendesíteni a testet a későbbi gyakorlatokhoz, nincs ebben bűvészet, a test így reagál, ha lassan lélegzik az ember, és nem kalandoznak el a gondolatai.

Tibetbe menekülök

Negyed óra múlva kihátráltam a tömegből, és a fal mellett a nagy halom magot válogatókat figyeltem. Az egyik üres asztalnál két halomban hevertek a fehér és fekete magok, előttük egy papírlap: white: 2376, black: 892. Próbáltam kitalálni, mi lehet ez, amikor egy kéz érintette meg a vállam. Egy feketeruhás lány volt. „Szeretnéd kipróbálni?” Mit mondhattam volna, fogalmam sem volt, miről van szó. Szeretném.

A lány egy tálba söpörte a magokat, kimert elém egy nagy adag fehér-fekete keveréket, és olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, vehetek csoki tortát, de van oroszkrém is, odasúgta: „Számold meg, hány fehér, meg fekete mag van az asztalon. És rendezd őket valamilyen alakzatba.” Hirtelen már nem úgy éreztem magam, mint akit finomságokkal traktálnak.

Válogattam a magokat, és néha átsandítottam asztalszomszédomhoz. Helyes kis egységeket rakott a fehérekből, a feketék pedig sorvezetők voltak. Úgy nézett ki az asztala, mint amit valami aprólékos japán írás borít. Láthatóan órák óta dolgozott rajta. Én a magok harmadáig jutottam, amikor menekülőötletként azt gondoltam, végül is művészi gesztusnak számít, ha direkt nem állok neki számolgatni. Csináltam tehát egy fehér, egy fekete, és egy kevertszínű háromszöget a három kupacból. Gyönyörűen harmonizáltak, ahogy egymásba fordult a három forma. Elégedetten felálltam, remélve, hogy valaki majd értékeli a kompozíciót, ha már lefotózni nem tudom. Ehelyett a feketeruhás lesöpörte a húszperces munkámat, és valami nímand nekiállt a saját magválogatásának.

Magam megnyugtatására azt gondoltam, hogy ez pont olyan, mint a tibeti mandalakészítés, amikor a szerzetesek heteken át csinálnak bonyolult mintájú ábrát színes porokból, majd amikor kész, beleöntik a folyóba. Ezzel mutatnak rá a cselekvések értelmetlenségére, és a meditáció lényegére.

A parkolós meditáció trükkjei

Hasonló indíttatásúnak tűnt a többi gyakorlat is. A fal felé fordult álldogálás a zen buddhista meditációra hasonlított, a lassú séta pedig egy jógagyakorlatot idézett. Később feltűnt a teremben Marina Abramovic is, szintén fekete ruhában, hogy ő is instruálja a tébolyda lakóit. „Sétálj hátrafelé, és a tükörben nézd a világot. – suttogta a fülembe meghatóan közvetlen stílusban. – Olyan lesz, mintha visszafelé sétálnál az időben.”

Erre az egyre nem tudtam keleti meditációs technikát megfeleltetni, és inkább azt éreztem, hogy újra mellettem ül az oktatóm, blazírt arckifejezésével azt üzenve, hogy amennyiben nem tanulom meg a hátrafelé parkolást, tuti nem fogok átmenni.

Baparkoltam a híres művész mellé, hogy magyarázatot találjak a teremben folyó furcsaságokra. „Ha jól veszem ki, ezek keleti meditációs technikák. Hogyan kerülnek egy performanszba?” Abramovic lebilincselően közvetlen stílusban válaszolt, mintha hónapok óta együtt tervezgettük volna ezt a show-t.

„Ezek a technikák a világ legkülönbözőbb részéből származnak. Jártam Tibetben, éltem aboriginalokkal, brazil indiánokkal, és próbáltam megtanulni a gyakorlataikat. Ezek azok a módszerek, amik nekem a legjobban bejöttek. A leghatásosabbak.”

– suttogta a fülembe.

„És mi a gyakorlatok célja?”

„A világ annyira el van baszva, hogy már csak ezek segíthetnek. Az embereknek le kell lassulniuk. Ezekkel a gyakorlatokkal fejleszthető a tudatosságunk, jobban át tudjuk érezni, mi történik velünk.”

A tükörtojás performansz

Bólintottam, mert értettem, mire gondol. Pont ilyeneket mondanak ugyanis a jógatanárok, amikor felvezetik az óravégi légző gyakorlatokat, csak ők kihagyják a csúnya szavakat.

A légző gyakorlatokat amúgy szeretem, mert tényleg kellemes hatásúak, azzal meg nem akarom összezavarni az oktatót, hogy felvetem:

Valóban megváltható a világ azzal, hogy lassan lélegzünk? Továbbá, hogy volt-e olyan időszak, amikor a világ nem volt elbaszva? Ha igen, mikor? És akkoriban tudatosabban lélegeztek az emberek?

Már a múzeum előtt álltam, amikor rádöbbentem, hogy bármilyen megnyugtató volt Marina Abramovic kisugárzása, ő mégsem jógaoktató, hanem Nagyon Híres Művész, és tőle megkérdezhettem volna a fentieket.

Így azzal távoztam, hogy ha Marina fiatalkorát nem művészkocsmákban és műtermekben tölti, hanem például eljár jógázni, akkor lehet, hogy kevésbé tartaná forradalmi felfedezésnek ezen gyakorlatok hatását.

Hasonló jutott eszembe pár éve Lakner Antal mászófaláról, amit a művész a néhai Ernst múzeum elé állított fel, hogy a látogatók azon felkapaszkodva lépjenek be a kiállítóhely első emeletére. A lényeg az volt, hogy így az emberek más szemszögből lássák önmagukat, a világban betöltött helyzetüket, és egyfajta belső koncentráció és elhatározás révén jussanak el a céljukhoz. Azaz pont az, ami miatt a sziklamászást minden művészi indíttatás nélkül űzik a sziklamászók.

Az Abramovic-performanszról mégis sokat elmond, hogy a teremből csak másfél óra után távoztam, kedélyes, kisimult hangulatban. Ott rögtön ki is találtam életem első művészeti projektjét. Tojást fogok forró felületen, olaj segítségével melegíteni, amíg kicsit meg nem szilárdul. És amikor a látogató megeszi ezt a preparált tojást, akkor hirtelen kevésbé lesz éhes. „A tükörtojás-projekt” lesz a performanszom címe.

Az Abramovic-gyakorlatok

1. Csoportos meditáció: Álljon egy laza csoportba, csukja be a szemét, és gondoljon csak a jelen pillanatra. Lassan lélegezzen, ha nem a jelenre gondol, akkor koncentráljon a légzésére.

2. Magszámlálás: Válogasson szét egy nagy halom fekete és fehér magot. Számolja meg az egyes magokat, majd formáljon belőle valamilyen alakzatot. A végén söpörje az egészet egy tálba.

3. Séta visszafelé az időben: Fogjon egy tükröt, és sétáljon hátrafelé, miközben a tükör segítségével igyekszik nem nekimenni senkinek.

4. Falmeditáció: Álljon a fal elé 20 centivel, hunyja le a szemét, és figyeljen a légzésére.

5. Lassú séta: Fogja meg valaki kezét, és nagyon lassan, kimért mozdulatokkal lépkedjen végig a termen. Hangolja össze mozdulatait a légzésével.

 

forrás: index.hu/Földes András

Hozzászólások lezárva