Mese a napfény ízéről – Utazás a belső erőforrások birodalmában

d_vitaminSimoné de Beauvoir szerint az ember nem változtathatja meg az életét anélkül, hogy ő maga is meg ne változna útközben. A változás csakis egy hosszú folyamat eredménye lehet, amelybe belefér az útkeresés, a megtorpanások, a kudarcok és az újrakezdés is. Valahogy úgy képzelem a sors és az önismeret kapcsolatát, ahogyan ez nagyon szépen megjelenik Márai Sándornál, A gyertyák csonkig égnek című regényben: az ember és a sorsa idézik és alkotják egymást. A végzet nem vakon lép az életünkbe, hanem azon az ajtón, amelyet mi tártunk fel, és amelyen mi magunk tessékeltük be. A sorsunk nem más, mint ami lényünkből és jellemünkből következik. Annál fájdalmasabb vágy, hogy más legyél, mint aki vagy – mondja az író -, nem éghet ember szívében, ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet sújthat, „mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk”.

A napfény ízében a családtörténet lényegében egy hosszú önismereti folyamat, annak a taitoszi igazságnak a felismerése, hogy aki irányítani akarja sorsát, annak ismernie kell önmagát: lelkialkatát, ítélőképességét, tehetségét, hajlamait. Nem lehet ura sorsának az, ki önmagát nem ismeri. De mégis, hogyan ismerhetem meg önmagam?

Van-e erre egy jól bevált, titkos recept, mint a napfény ízére?

Az önismeret különböző szintjei nagyon szépen megjelennek Portia Nelson egyik versében. Akkor ismerem magam, ha miután beleestem egy nagy lyukba, nem erősködöm, hogy mindez nem az én hibám volt, nem teszek úgy, mintha nem látnám, nem kerülöm ki, hanem képes vagyok egy másik utcán végigsétálni. Vajon hányszor kell beleesnünk ugyanabba a lyukba, hogy elinduljunk egy másik úton?

Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben I.

Sétálok az utcán.

Egy mély lyuk van a járdán.

Beleesem, elvesztem.

Nincs segítség.

Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak. II.

Ugyanazon az utcán sétálok. Egy mély lyuk van a járdán. Úgy csinálok, mintha nem látnám. Újra beleesem.

Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok. De nem az én hibám!

Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.

Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Látom, hogy ott van.

Mégis beleesem… ez puszta megszokás.

A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok. Az én hibám! Azonnal kijövök.

IV.

Ugyanazon az utcán sétálok végig. Egy mély lyuk van a járdán. Megkerülöm.

V.

Egy másik utcán sétálok végig.

forrás: katacs.uw.hu/ SORS ÉS ÖNISMERET, Belső erőforrásaink felfedezése/ Kádár Annamária 

Hozzászólások lezárva