Popper Péter, a tudatos sodródó

„Szellemi kóbor kutya vagyok” – mondja Švejket idéző nemtörődömséggel. Minden filozófiai iskolába betekint, és amit értékesnek lát, magával viszi útján. Hívták már a „bizonytalanság gurujának”. Vállalja a címet. Nem hirdet oszthatatlan igét, sem bizonyosságokat. Az a fajta szkeptikus, aki nem a mindent tagadás híve, hanem mindent lehetségesnek tart – e világban és a túlvilágon. Nyitottsága jellemzi életvitelét is. Popper Péter hetvenöt évesen járja az országot, előadásokat tart, benyomásokat gyűjt.

Pszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár, több mint 32 könyv és monográfia, közel 300 tudományos és ismeretterjesztő cikk, egy regény, négy színdarab és egy külföldön is bemutatott táncjáték szerzője. Popper Péter többször is sodródó embernek aposztrofálta magát.

– Tudatosan sodródónak – pontosít. – Nem nagyon harcolok dolgokért. Hagyom, hogy a dolgok megtaláljanak. Olyan vagyok, mint egy macska. Ha azt mondják, cicc-cicc, odamegyek, ha azt, sicc, odébbállok. Volt egy zen-buddhista mester, aki a halála előtt azt mondta a tanítványainak: „Ami jön, azt fogadjátok, ami megy, azt engedjétek.” Nem kell görcsölni. Az érettségi évében megkérdezte az osztályfőnök, ki mit akar kezdeni az életével. Én azt mondtam: „Alkotmányos monarchiában a király barátja akarok lenni. Dinasztiába nem jó beleszületni, mert akkor lemészárolnak egy forradalomban. De csajokat hajtunk, vadászunk, sakkozunk, beszélgetünk, ez nekem való.” Csak nem volt király hozzá. Az volt a mániám, hogy nekem nem szabad középen lenni. Nem bírom azt, hogy főnököm van. Két választásom van a szabadságra: vagy lemegyek az egzisztenciális nullpontra, mint Švejk, vagy fel kell törnöm. Kezdetben nehéz volt, mert nem fogadtam el a központi álláselhelyezést, ezért elmentem egy állami gazdaságba dolgozni. Rakodómunkás voltam. És öröm fogott el, hogy nekem nem kell feltétlenül értelmiséginek lennem! Pestre visszakerülve a barátnőm a helyemre tett: „Nem tudsz nyelveket, nincs doktorátusod, nincs egzisztenciád.” Sok lemondással és munkával tudományos fokozatot szereztem.

popper peter

– Miért lett klinikai pszichológusból valláspszichológus?

– Mindig a hatásmechanizmusok érdekeltek. Kezdetben a pszichoterápiáé, aztán a művészeti és politikai hatások. Végül a vallások. Csavargó természetem van, bejártam a világ sok részét, éltem Indiában, és tanítottam Izraelben.

– Mit mondanak a nagy világvallások az üzletről, a haszonról? Az iszlám tiltja a kamatot, Krisztus pedig kikergeti a pénzváltókat a templomból.

– És azt mondja a fiatal embernek: add oda mindenedet a szegényeknek, és kövess engem. A fickó nem képes erre. Ekkor hangzik el a példabeszéd, hogy nehezebb a gazdagnak bejutni a mennyországba, mint a tevének átlépni a tű fokán. Azt, aki üzletet csinál a vallásból, csalónak tartom. Az igazi buddhisták sem üzletelnek a filozófiájukkal. Ugyanakkor úgy gondolom, nem szabad megtagadni a világot. Pető András mondta nekem: „Nem tisztelem a szenteket, mert elvonultak kolostorokba vagy remetének. Egy nyilvánosházban legyenek szentek!” Miről ismerem fel, ha egy szellemi irányzat félrevezeti az embert? Ha el akarja tántorítani a saját kultúrájától. Nem tartom véletlennek, hogy ki hova született. Tibetben azt mondják: „Ha saját hazádban nem találod meg a szellemi utadat, akkor itt sem fogod.” Hamisnak tartom azt az irányzatot, amelyik gőgössé teszi az embert, amelyik nem tűri a kételkedést és a humort, s amelyik szellemi bilincseket rak a tanítványaira.

– Az ezotéria és a spiritualitás lényege a közvetlen tapasztalás, az egyén saját misztikus élményei, nem a vallási rítusok.

– Nekem is voltak ilyen élményeim. Ezek csak személynek szólnak, nem nagyon mesélhetők el. Két fajtájuk van: a zen, a pillanat megvilágosodása, ami olyan, mintha föllőnék az éjszakába egy rakétát, egy pillanatra bevilágítja a terepet, aztán kialszik. Sokat hozhat, de nem tartós állapot. A másik fajta megvilágosodás azt jelenti: valaki meglátja, hogy az értelemnek határai vannak. A világ nem érthető meg tisztán racionális bázison. A kérdés az, hogy egy alacsonyabb fejlettségű szellem meg tud-e érteni egy magasabbat? Vagyis az ember az emberen túlit, netán az Istent. Minden komoly vallás csak egyfajta ilyen közeledést ismer, a misztikus élményt.

– A mai világban folyton kommunikálunk másokkal, s ehhez rengeteg csatorna áll rendelkezésünkre, mégis sok a „zaj”, és ritka az olyan érintkezés, ami az ember mélyéig hatol.

– Delhiben beszélgettem egy jóga-ashram vezetőjével. Azt kérdezte: „A maga hazájában hogy vannak az emberek a vallással?” Soroltam neki az itt meglévő vallásokat. „Látom, maga nem tudja, mi az a vallás. Vallás az, hogy: mit csinál az ember, amikor egyedül van.” Bekapcsol háttérzenét, televíziót, rádiót, programokat szervez magának, bulizni megy. Nyüzsög. Az önmagával egyedül maradással – amit úgy is fordíthatok, hogy Istennel való egyedül maradás -, ezzel baj van.

– Milyen etikai tanítást érdemes megszívlelnünk a vallásokból?

Heller Ágnes szokta idézni Szókratészt, aki azt vallotta: jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Ez a keresztény etika egyik alapelve is. Thomas Mann mondja: „Nem szabad a társadalom bűneiből egyéni bűnöket csinálni.” Elmondtam ezt egy lámának, akinek az volt a meglátása: „Nézze, ha a maga hazájában mindenki rohan, akkor maga is rohanni fog. A fontos az, hogy nyugodtan vagy izgatottan rohan. Nyugodtan is lehet rohanni.” A társadalomtudós George Sorel a századfordulón azt mondta, hogy a huszadik század embere olyan lesz, mint a primitív kultúráé. Használja a világot, de nem érti. És ha nem érti, akkor szorongani fog. Mítoszokat fog teremteni, amik csökkentik a szorongását. Ezek álracionális magyarázatok. És a mítoszból politika lesz. Azé a jól szervezett kisebbségé lesz a hatalom, amelyik a legtetszetősebb és a legkönnyebben érthető mítoszt tudja adni a tömegeknek. Például azt, hogy valaki azért magasabb rendű másoknál, mert nem született cigánynak, zsidónak, homoszexuálisnak. Alkotnia, értéket létrehoznia már nem is kell.

– A tetszetős mítoszokra mondta Zbigniew Brzezinski, hogy „tittytainment”. Kapitalista cucliztatás. Mindenkit le lehet így venni a lábáról?

– A többséget igen. A konformizmus nyomása borzasztóan nagy. Csináltak egy kísérletet: felállítottak két pálcát, egy hosszabbat és egy rövidebbet, megbeszélték kétszáz emberrel, mondják azt, hogy a kettő egyforma. Száz embert nem avattak be. Legalább hatvan százalékuk mindig hasonult az elhangzottakhoz, miután hallotta a másik kétszáz embert. „Egyforma.” Akkor ő is ezt mondta, holott saját szemével látta a különbséget. Mert nem mert szembeszállni a köztudattal. Vagy kételkedni kezdett magában. Hátha ő látja rosszul. A konformista nyomást vagy a tömeg adja, vagy a tekintély. A baj az, hogy a globalizált társadalomnak ugyanaz az emberideája, mint a diktatúráknak. Jelszavakkal, mítoszokkal, reklámokkal irányítható tömeg-ember.

– Gyakran érintkezik fiatalokkal. Hová tart velük a világ?

– Úgy gondolom, ősidők óta kísérletezünk azon, hogyan lehet harmonikusan együtt élni, de ennek módját nem találta meg az emberiség. Amikor dugó van, mindig van nyolc strici, aki kivág a sorból, előrehajt, és beszuszakolja magát. Amíg ott van az emberekben a jogtalan előny szerzésének késztetése, üzletben, házasságban, szerelmi viszonyaikban, egzisztenciálisan, politikában, addig nem lehet szó demokráciáról. A fiatalok egy része sem mentes ettől a felfogástól, hogy nekik mindig jól kell járniuk.

– Mit lehet tenni?

– Amit Voltaire mond: műveljük csak kertjeinket. Menjünk vissza a magánéletbe. Tehát saját magadban és környezetedben tarts rendet. Ami megoldható, egy feltétellel: ha a farkas nem jön be a kertbe. De bejön. Ha én Angliába vagy Svédországba születek, soha nem foglalkozom politikával. Akár kazánkovács vagyok, akár fogorvos, sokkal kevésbé folyik bele az életembe annak a ténye, hogy ki a miniszterelnök, és melyik párt nyeri a választásokat. E tekintetben pesszimista vagyok. Vannak történelmi példák rá, amikor egy ország kormányozhatatlan, jön egy erős ember, és rendet csinál. Az emberek örülnek. Mert nagyon bele lehet fáradni a zűrzavarba. Csak egy idő után rá kell jönniük, hogy ennek diktatúra az ára. Így került hatalomra Napóleon a rokokó korszak végén, Lenin a cári Oroszország végnapjaiban és Hitler a weimari köztársaságban. A mai erkölcsi válságban a legtöbb telefon, amit kapok, aggódó szülőktől jön: „Popper úr, nem ismerjük egymást, a tévében láttuk, adjon tanácsot, hogy neveljem a gyereket? Hagyjam, hogy a pillanat bulistája legyen, percemberke, simlis? Akkor nagyon távol fogunk kerülni egymástól, de érvényesülni fog. Vagy neveljem a saját erkölcsi normám szerint? Akkor szerencsétlen balek lesz. Mit tanácsol?” Vannak helyzetek, amikre nincs tanács. Ma az emberek nincsenek felkészítve a kudarcra. Se a családban, se az iskolában, se később nem kapják ezt meg útravalóul. Nagy pedagógiai hiányok vannak a nevelésben. Mindenki csakis sikerorientált, és ezt a mai társadalom tovább erősíti. Ha vereség éri az embereket, olyan pánik fogja el őket, hogy nem tudnak talpra állni. A pániktól, a kétségbeeséstől nem tudnak egyenesbe jönni. Nem számolnak azzal, hogy az életben vereségek is vannak, sőt vannak megismerések, amelyek csak akkor érik el az embert, ha kiütötték, és a földön fekszik – tehát ez is az élet gazdagodása. Egy piarista szerzetes mondta: „Ilyen az igaz ember élete. Az ember mindig elesik, és mindig fölkel.” De fel kell kelni, újra meg újra talpra kell állni.

 

Forrás: www.piacesprofit.hu

Hozzászólások lezárva